3. fejezet

A válasz teljesen meglepett és én csak döbbenten néztem rá
-Olyan édes, mint te vagy-ejtette ki a szavakat a csodás ajkain. mikor felébredtem a kábulatomból visszakérdeztem.
-Tessék?
-Csak azt mondtam, hogy ugyanolyan édes, mint amilyen te vagy-húzta féloldalas mosolyra a száját, én meg csak ültem és bámultam őt, miközben a szívem ki akart törni a mellkasomból.
-Köszönöm-bár nem értettem, miért mondja ezt, hisz én csak egy lány vagyok a sok közül, sőt nálam sokkal szebbek is vannak, akár az egyetemen akár a városban, és az nem lehet, hogy neki ne jusson jobb, csak én gondoltam magamban.
-Amúgy ízlik az ital-kérdeztem
-Igen nagyon finom-mondta hangosan, de még motyogott valamit mit nem értettem, mert olyan halkan mondta.
Láttam, hogy ő már majdnem megitta az egészet így én is belehúztam és egyszerre ürültek ki a poharaink, ekkor szóltam Rachelnek, hogy hozhatja a számlát. Amikor odaért az asztalhoz megkérdezte:
-Megvoltatok elégedve?-kérdezte, de láttam, hogy az én válaszomra még fele annyira sem kíváncsi, mint Edwardéra. Aki viszont csak annyit felelt, hogy -igen
-A számla?-kérdeztem, mert valamiért nem tetszett, hogy Rachel nagyobb figyelmet fordít Edwardra, mint a többi vendégre, és most kezdek rájönni, hogy ha még sokat leszünk együtt Edwarddal akkor, hamarosan összezavarodok. Tudtam, hogy ez nem lenne egy jó ötlet, hisz most mással kell foglalkoznom, így hát ráparancsoltam magamra, hogyha érdekel is ő, akkor se fogok vele túllépni azon a bizonyos határon, amit megint csakis én állítottam fel magamnak
Odanyújtotta nekem a számlát , kivettem a pénzt a tárcámból és már adtam is volna oda, de akkor egy kéz megfogta az enyémet, ezzel arra kényszerítve, hogy rá nézzek és ekkor angyali hangján megkérdezte :
-Ugye nem gondoltad komolyan, hogy hagyom, hogy te fizesd ki a számlát-mondta komolyan
-De komolyan gondoltam. én mondtam, hogy ide jöjjünk. Én rendeltem meg a te italod a és most én fogom kifizetni a számlát-mondtam kicsit feldühödve, úgy beszél mintha még mindig a középkorban élnénk és nem lehetne olyan, hogy egy lány fizeti a számlát.
-Ez mind igaz-mondta, de érződött, hogy még folytatni akarja, így hagytam hogy befejezze anélkül, hogy közbeszólnék-De én hívtalak el valahova-mondta keményen-szóval én fogom kifizetni a számlát-mondta szerintem már elég mérgesen, mert láttam, ahogy egy ér elkezd lüktetni a halántékán
-Rendben , akkor ha te is benne vagy mindenki fizeti a saját részét-mosolyogtam rá kedvesen
-Nem-mondta még mindig keményen-én úri ember vagyok, szóval én fizetek-mondta-Ne is ellenkezz, kérlek-mondta , és ki lehetett hallani egy olyan érzést amit nem is gondoltam.
-Rendben, legyen hogy akarod-mondtam békülékenyen
Fizetett, majd felsegítette rám a kabátom, amin meglepődtem, Vajon tényleg ennyire rendes? gondoltam magamban.
-Merre laksz?-kérdezte
-Arra-mutattam jobbra-nincs messze-mondtam
-Hazakísérhetlek?-kérdezte félénken
-Igen, úgyis van pár kérdés amire választ szeretnék kapni-mondtam.
Így hát elindultunk hozzám, egész úton beszélgettünk, de semmi lényeges témát nem érintettünk, amikor a ház elé értünk megkérdeztem
-Feljössz?-kérdeztem, de nem azzal a szándékkal, amivel sokan mások szokták feltenni ezt a kérdést
-Igen, essünk túl a kérdezz -feleleken-mondta
Előre mentem a lépcsőn és csak abban reménykedtem, hogy most nem a fenekem nézni, de ezt el is vetettem. Miért is nézni, hisz nem érdeklem, de ez akkor miért zavar engem gondolkodtam és ezzel olyan szituációba kerültem amit jobb lett volna el kerülni, de hát én már csak ilyen vagyok. Ugyanis túl haladtunk azon az emeleten ahol az én kis "odúm" található, amikor erre rájöttem, megfordultam, de nem gondoltam, hogy ilyen szorosan a nyomomban jött, így amikor megfordultam túlságosan is közel kerültünk egymáshoz.
-miért álltál meg?-kérdezte
-De én nem tudtam rá válaszolni, mivel ahogy ezt kérdezte a kiáramló levegő az ajkaimat érintette és ettől teljes kábulatba estem
-Prue-szólított mintha nem volnék magamnál
-Igen, tessék ,kérdeztél valamit?
-Igen, hogy miért álltál meg-mondta vigyorogva, de kicsit aggódva
-Ja , tudod nem figyeltem és túl mentünk az emeleten-mondtam-bocsi kicsit szeleburdi vagyok-mondtam most már szórakozva saját magamon
-Semmi baj, akkor menjünk vissza
-Itt is van -mondtam és közben előhalásztam a kulcsot a táskámból.-Már csak órák kérdése és bemegyünk.
-Segíthetek-kérdezte magabiztosan-
-Hát próbáld meg , de szerintem neked se fog sikerülni, mindig ezt csinálja. Sajnos.
-Na már meg is vagyunk-mondta és oda fordult hozzám-látod, nem is nehéz.
-Hogyan-kérdeztem hitetlenkedve-hogyan tudtad kinyitni. Nekem csak nagy ritkán sikerül, legalábbis ilyen gyorsan. Lehet, hogy alkalmazni foglak, ha kell a pénz te leszel a személyes ajtó nyitóm-mondtam viccelődve, ő is vette a lapot és tovább folytatta a bohóckodást.
-Természetesen hölgyem, ennél jobb ajánlatot nem is kaphatnék, sőt örömömre szolgál, ha tehetek önért bármit is-mondta olyan hangsúllyal, mintha én lennék az angol királynő.
bementünk és miután elhelyezkedtünk a nappaliban, megkérdeztem azt amit már azóta sejtek, hogy a belgyógy órán bemutatkozott.
-tényleg , te vagy az aki tegnap segített nekem egy sikátorban?-kérdeztem
-Igen-mondta
-Köszönöm, hogy segítettetek nekem-mondtam és megborzongtam az emlékek hatására-Ha ti nem jöttetek volna, nem is tudom mi történik-mondtam még mindig hálálkodva
-Bárkiért megtettük volna-mondta és ezzel összetört bennem mindent
-Most nekem lenne egy kérdésem-mondta-Ma csak azért jöttél el velem kávézni, mert tegnap segítettünk és ki akartad deríteni, hogy tényleg mi vagyunk-e azok-kérdezte és tudtam, hogy erre úgyse azt fogom válaszolni amit érzek, hanem azt ami mindkettőnknek jobb lesz , így nyugalmat kényszerítve magamra válaszoltam a kérdésre
-Igen, csakis az miatt , semmi más szándékom nem volt-mondtam a szemébe, de rögtön meg is gondoltam magam , amikor a szemében fájdalmas kifejezés jelent meg
-Akkor jobb lesz hogy ha megyek-mondta és már indult is ki
-Igen így lesz a legjobb-mondtam, és tartottam magam egészen addig, amíg el nem hagyta a lakásomat, akkor egyből kitört belőlem a sírás és már nem tudtam bent tartani, de ekkor olyasmi történt amire végképp nem számítottam...