4. fejezet

Már nem bírtam , így kitört belőlem a zokogás, de egy valamire nem számítottam. Természetesen arra, hogy Edwardnak szuper hallása van, így meghallotta a zokogásom és visszajött hozzám anélkül , hogy megszólalt volna, megölelt és vigasztalt, majd amikor kezdtem megnyugodni megpróbáltam elhúzódni tőle, mivel amikor vigasztalt szorosan magához húzva tartott a karjaiban.
-Mi történt?-kérdezte kedvesen, amit tudtam hogy nem érdemlek meg, hisz én küldtem el magamtól, de mégis olyan jó érzés volt, hogy mellettem van és törődik velem.
-Semmi-mondtam kényszeredetten.
-Ja semmi, azért zokogtál a karjaim közt.-fröcsögte nekem a gúnnyal telt szavakat- Miért nem mondod el nekem?-kérdezte kedvesen, ez volt az a pont amikor tudtam, hogy nem bírom tovább és mindent bevallok neki, még akkor is, ha tudom, hogy ezzel tönkre teszek mindent, ami eddig kialakult vagy kialakulhatott volna köztünk, de nem tudtam megállni, már nem. Már túlléptem azon a ponton, amikor a józan ész kordában tudja tartani a szív döntéseit. Így hát megszólaltam és mindent elmondtam, bár tudtam, hogy ha megtudja a titkom, akkor elmegy és többé nem látom majd, de valahol legbelül reménykedtem, hogy ő nem fog elhagyni. 
-Tudod azért sírtam, mert tudtam, hogy fájdalmat okoztam neked, bár tudd, az hogy elküldtelek magamtól számomra is fájdalmas lépés volt, de tudom, hogy ezt kellett tennem, ha nem akarom azt, hogy neked vagy a családodnak bármi baja essen-mondtam egyre szomorúbban-Van egy titkom, amit senki nem tud rólam vagy aki megtudta , ő már nem él-halt el a szavam és éreztem, hogy egy kósza könnycsepp kigördült a szememből, de nem törődve ezzel folytattam-Most lenne egy kérdésem, választhatsz, akarod tudni a titkom, még ha az veszélyt is jelent vagy nem és akkor megkérlek, hogy soha többé ne találkozzunk, mert úgy mindkettőnk dolga csak nehezebb lesz. A döntés a tiéd-mondtam, és vártam a választ, de sajnos nem azt hallottam amit akartam.
-Tudni akarom, de előbb menjünk el innen, ugyanis nekem is van egy titkom-mondta és ezzel meglepett, hisz ő nem tudhatja, hogy az ő titka meg sem közelíti az enyémet, de belementem, hisz eddig mindenben segített.
-Rendben, menjünk, de hova?-kérdeztem.
-Hozzám, haza ahol a családom vár-mondta és én tudtam, hogy megint egy veszekedés fog elkezdődni.
-Csak akkor, ha ők nincsenek otthon-válaszoltam-nem akarom őket is bajba sodorni.
-Az az igazság, hogy nekünk egy nagy titkunk van, mármint a családomnak.-mondta-Így hát ők is jelen kell, hogy legyenek.
Gondolkoztam, és sajnos nem találtam más megoldást.
-Rendben-egyeztem bele kedvetlenül.
-Hé, ne légy már ilyen-rázott fel a gondolataimból.
-Oké, csak induljunk már, nekem ma még tanulnom kell-válaszoltam.
-Rendben, várj egy kicsit, mindjárt hozom a kocsim, és akkor már indulhatunk is.
-Oké várok-mondtam, alig telt el 5 perc már meg is jelent egy BMW és dudált, hogy üljek be.
-Kösd be magad-utasított, mint egy kisgyereket.
-Igenis apuci-válaszoltam megsértődve.
Elindultunk északra , már jócskán elhagytuk Londont, amikor már nem bírtam tovább és megszólaltam.
-Meddig megyünk még?-kérdeztem.
-Már nincs messze. Miért?-kérdezett vissza.
-Tudod ma még nem ebédeltem és hát eléggé éhes vagyok, így majd ha nálatok leszünk tudom, hogy bunkóság, de ha megkérlek csinálhatok magamnak egy szendvicset-kérdeztem félénken.
-Persze, de miért nem szóltál előbb. Megállhattunk volna enni -mondta kedvesen.
-Azért, mert már így is sok dolgunk van és kevés időnk, úgyhogy nincs idő mindenre-válaszoltam.
-Mindjárt ott vagyunk, max 2 perc-válaszolta- Itt is vagyunk.
Megálltunk egy gyönyörű villa előtt,ami az erdő közepén állt. Nagyon szép volt, bár én nem tudtam volna itt lakni, ennyire elszigetelve a világtól.
-Lélegzetelállítóan gyönyörű -mondtam.
-Igen, tényleg szép -válaszolta, én meg meglepődve figyeltem, hogy tényleg nem veszi észre, hogy milyen gyönyörű az otthona.-Menjünk-karolta át a vállamat és elkezdett befelé tolni. Amint beléptünk az ajtón egy nagy és elegáns, de mégsem giccses nappaliba jutottunk, annyira lenyűgözött minden, hogy nem is néztem a lábam elé, ami nálam elég nagy hibának minősül. Épp megszólalt valaki, amikor egyensúlyomat vesztve éreztem, hogy mindjárt megismerkedem a padlóval, de ez végül nem következett be, mert Edward gyorsan értem nyúl és elkapott.
-Nézz a lábad elé-mondta keményen, amit viszont nem értettem, az előbb még kedves volt, most meg kemény és undok, csak azt nem tudom miért.
-Rendben, bocsánat hogy élek-válaszoltam hetykén, amit viszont lehet hogy nem kellett volna, de nem tudta visszafogni magam, ekkor egy másik hangot hallottam magam mögül.
Röhögött, nem tudom min, de amikor abbahagyta rám vigyorgott és így szólt- Na Edward is megtalálta végre a társát, de úgy látszik ő még nem tud róla-és megint elkezdett nevetni.
-Ne is foglalkozz vele, amúgy ő a testvérem Emett. Sziasztok megjöttünk köszönt kicsit hangosabban és nem hittem volna, hogy rajtunk kívül bárki is meghallotta volna, de pár pillanat múlva egyre több ember jelent meg a nappaliban. A végére már 8-an voltunk  a szobában.
Edward ekkor sorban bemutatott mindenkit.
-A szőke férfi csíkos ingben ő az apám, Carlisle , aki mellette áll ő az anyám Esme, a testvéreim  a szőke barbie Rosaile , a kis kobold Alice,  a szőke lovag Jasper és végül a nagy mackó akit ár ismersz Emett.- Most már az is tudom , hogy hívják a lányt és a fiút aki a sikátorban rám talált gondoltam, így odamentem először Rosailhoz és megöleltem.
-Köszönöm-mondtam hálálkodva, aztán odasétáltam Emetthez és őt is megöleltem-Neked is köszönöm-mondtam, ez alatt a rövid idő alatt én észre se vettem, de Edward kiment a konyhába, majd egy szendviccsel tért vissza.
-Tessék, egyél! -szólított fel.
-Köszönöm-mondtam, de legszívesebben mást is mondtam volna, de most nem akartam balhét, neki láttam a szendvicsnek ami kitűnő volt. Miután végeztem az evéssel Edward megszólalt.
-Azért hívtam ide mindenkit, mert el szeretném mondani a titkunkat Pruenak, és utána ő is el fogja mondani a sajátját, igaz?-nézett rám kérdőn.
-Igen, el fogom.-ígértem meg neki.